Gyarmati Béla Csanádapácán született 1935-ben. Pályáját népművelőként kezdte, majd 1960-tól a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójának szerkesztő riportereként folytatta.

1969-ben költözött családjával Miskolcra.

Itteni pályája a Déli Hírlap kulturális rovatánál indult, majd annak vezetője, néhány év elteltével pedig a megyei napilap: az Észak-Magyarország munkatársa – később rovatvezetője – lett.

1979-ben kinevezték a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójává. A teátrumot 1992-ben történt nyugdíjba vonulásáig vezette; ezt az időszakot a szakma és a színházbarátok egyaránt a miskolci színjátszás egyik aranykoraként tartják számon. Színházrendezőként a Kassai Magyar Színházban több darabot állított színre. Tíz éven át munkatársa, illetve vezetője volt a Miskolci Színészmúzeumnak.

Eredeti hivatásához, az újságíráshoz, egyetlen pillanatra sem maradt hűtlen: folyamatosan publikált, jegyzeteivel, irodalmi sorozatával rendszeresen jelentkezett a Miskolci Rádióban, s jelenleg is jelennek meg írásai különböző lapokban, folyóiratokban.

A Csortos Gyula Színpad rendezőjeként több produkciót vitt pódiumra (Székely Dózsa György, Petőfi levelei). Ugyancsak módszertani munkának szánta a Beszélni muszáj (1994), Egy zsurnaliszta feljegyzései (1996), valamint az És tetté lettek a szavak (1997) című könyveit. A Szószólóban című kötetben (1999) az azonos rovatcímű válogatott publikációit gyűjtötte csokorba. Az Írjuk a magunkét című – Bekes Dezsővel közös – kötete 2006-ban jelent meg.

Első – kifejezetten a színház világáról szóló – (kis)regénye Szűzprimadonna címmel 2007-ben látott napvilágot, ezt követte 2008-ban a Pelyvarosta, illetve a Gyermekkor térképe.

Gyarmati Béla harmadik (2009-ben kiadott), a Régi órák című műve egy újságíró életének fordulataival mutatja be az elmúlt 60 év hazai ellentmondásos világát, kemény kritikával, de mély humanizmussal, sohasem indulatosan, a szerzőre jellemző kivételes eleganciával.