Avas kilátó – Az egyszeri kovács

Azt mondják, a múlt század elején, élt az Avas lábánál egy robusztus termetű, hatalmas erejű kovács picike, törékeny feleségével.

A kovácsnak azonban nemcsak a termete volt hatalmas, hanem az indulatai is. Bármilyen apróságon pillanatok alatt méregbe gurult. Egy nap a feleségére haragudott meg valamiért, s megütötte. Csak a kisujjával legyintette meg, de az asszony zokogott, hogy ő hazamegy a szüleihez, és vissza se jön többé. Végül nagy nehezen megengesztelte a kovács, s megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet.

El akarta kerülni, hogy ez megtörténjen, felkereste hát az öreg Salamont, akiről városszerte azt beszélték, hogy éppen olyan bölcs, mint bibliai névrokona. Salamon meghallgatta a kovácsot, aztán ezt mondta neki:

– Ha legközelebb elönt a pulykaméreg, fordulj sarkon, s szaladj föl a kilátóig! De igyekezz olyan gyorsan szedni a lábadat, hogy fölérve meglásd magad a legalsó lépcső alján! S tedd ezt annyiszor, ahányszor csak dühbe gurulsz! – Azt is hozzátette Salamon, hogy mikor erre képes lesz, akkortól fogva végleg kigyógyul minden haragos indulatából.

A kovács Salamon ígéretét megtartotta, s amikor legközelebb mérges lett, már szedte is a lábát föl az Avasra. Lenézett, de csak a várost látta, a törpe házakat, a kanyargó utcákat, saját magát nem látta sehol.

– Úgy látszik, nem voltam elég gyors – gondolta –, sebaj, majd talán legközelebb.

Eleinte napjában háromszor is fölkergette a dühe a kovácsot az Avas tetejére a kilátóhoz. De aztán, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre ritkábban kapta el az indulat. S mire visszatért a kilátótól, rendszerint már el is felejtette, mitől gurult dühbe.

Egy napon a felesége odakozmált bablevest tálalt elé ebédre. A kovács ezen elbődült, lecsapta a kanalat, és már emelte is a kezét, hogy szétvágjon vele valamit. De akkor eszébe jutott az ígérete, és megindult, mint a szél, ki az ajtón, föl a dombon, mintha a dühe a lábába szállt volna… Mikor fölért az Avas tetejére, mire fölmászott a kilátóhoz, már csak kapkodta a levegőt. Megállt hát, hogy lélegzethez jusson. Ahogy így ott állt, s nézett lefelé, hatalmas nevetésre fakadt. Úgy áradt belőle a kacagás, hogy öröm volt hallgatni.

Attól a naptól fogva a kovács maga lett a megtestesült nyugalom. Nem hozta ki a sodrából se kozmás bableves, se rosszindulatú szó, se bántó kötözködés. Amin más bosszankodva csapkodott, kiabált volna, azon ő csak mosolygott.

Csak a feleségének árulta el, hogy azon a napon, amikor a kilátóról lenézett, meglátta saját magát. Látta, hogy a házak, de még a templomok is milyen aprók, mintha csak egy játékváros épületei lennének. Megkereste a tekintetével a házukat, s elképzelte, hogy abban a babaházban ott az ő kicsi babafelesége, az apró konyhában a kozmás bablevessel. Látta maga előtt, ahogy az apró tányérba meríti a kanalát, s lecsapja az asztalra, aztán nekiindul a lépcsőknek, hogy a kilátóhoz szaladjon… Annyira nevetségesnek tűnt fel előtte a korábbi dühe, hogy teli torokból kacagni kezdett rajta. Igaza volt az öreg Salamonnak: abban a pillanatban meggyógyult, hiszen meglátta magát odafentről.

Azt mondják, igaz, amit Salamon a kovácsnak tanított: az Avason emelkedő kilátónak varázsereje van. Aki fölmegy oda, s körbenézve elgyönyörködik a város széles panorámájában, és képes onnan föntről meglátni a lenti, kicsi önmagát, soha többé nem nézi már úgy a világot, mint azelőtt.

(Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 237.o.)