Mayer József és egy ház, amely várostörténetté vált

Vannak házak Miskolcon, amelyek nem pusztán falakból, téglákból és vakolatból állnak. Olyan helyek ezek, ahol generációk hagyták ott a hangjukat, a nevetésüket, az asztalra tett poharakat és a komoly beszélgetések súlyát. A Rákóczi utca egyik ilyen épülete volt – és bizonyos értelemben ma is az – a Kispipa vendéglő háza.

Az egyemeletes épület telke már 1817-ben mai formájában létezett. A Szinváig lenyúló szalagtelek osztódásával jött létre; a 19. század közepéig csupán kisebb lakóház és melléképületek álltak rajta. A ma is látható, „L” alaprajzú, kezdettől vendéglőként működő épület 1880 és 1884 között épült fel. Tulajdonosa – és feltehetően építtetője – Mayer József (1856–1939) volt, s a máig fennmaradt „Kispipa” elnevezés is hozzá kötődik.

Az épület négyzetes alaprajzú főtömbjéhez északkeleti irányból földszintes toldalék csatlakozik. A toldalék koronázópárkánya a főépület osztópárkányának folytatása, a két részt kétszárnyú, íves záródású kapu köti össze. A homlokzat kisméretű ablakai és arányai arra utalnak, hogy a fő- és toldaléképület azonos időben, egy mester keze munkájaként készült. Az épületkutatási dokumentumok és korabeli reklámok tanúsága szerint a ház mind funkcióját, mind homlokzati megjelenését tekintve megőrizte eredeti karakterét.

A Kispipa neve mögött legenda is húzódik. Egy korabeli, „bosnyák-sapkás” fénykép tanúsága szerint azért lett ez a fogadó neve, mert tulajdonosa olyan pipából szívta a dohányt, amelynek szára meghaladta az egy métert. A különös kellék idővel a vendéglő védjegyévé vált.

Mayer József már 18 éves korától Diósgyőrhöz kötődött. Vezette a diósgyőri strand vendéglőjét, majd az 1880-as években kibérelte és működtette Diósgyőr-Vasgyár összes vendéglőjét. Ezt követően kapcsolódott neve végleg a Rákóczi utcai házhoz, amely nem csupán üzlet, hanem élettér is volt számára: lakása az emeleti szinten helyezkedett el, így valóban együtt élt a vendéglővel.

A Kispipa az ő keze alatt vált a miskolci polgári élet egyik meghatározó színterévé. Nem egyszerű kocsmaként működött, hanem társasági központként: beszélgetések, viták, serlegbeszédek, összejövetelek helyszíne volt. Mayer neve összefonódott a Miskolci Polgári Egylet, majd a Polgári Kaszinó történetével is; az egyesületi alkalmak dokumentálásában maga is részt vett, „Emlékkönyvben” rögzítve a közösségi eseményeket.

A vendéglátáson túl borászattal is foglalkozott. „Bodóvölgye” márkanéven forgalmazott borai ismertté váltak, szüreti mulatságairól pedig képes levelezőlap készült, amely az avasi dombok szőlőkultúráját és a munka teljes eszköztárát is bemutatta. A képeslap egyszerre volt reklám és identitásnyilatkozat: Miskolc jó hírét vitte országszerte.

Szakmai tekintélyét mutatja, hogy a megyei Vendéglősök, Korcsmárosok, Kávésok és Szállodások Egyesületének két évtizeden át volt elnöke, majd haláláig örökös díszelnöke maradt. 1939-ben, 83 éves korában hunyt el; sírja a mindszenti temetőben található.

Halála után özvegye és gyermekei vitték tovább a vendéglőt. Az 1951-es államosítás azonban lezárta azt a közel fél évszázados korszakot, amikor a Kispipa neve egyet jelentett a miskolci polgári vendéglátás minőségével.

A ház ma is áll. Homlokzata egyszerűbb lett, a cégér eltűnt, a régi idők hangulata már csak töredékekben sejlik fel. De aki tudja, mit néz, annak a falak mögött még mindig ott van egy város társasági élete: poháremelések, viták, szüreti nevetések és egy hosszú pipafüstbe burkolózó vendéglős alakja.

A Kispipa története nem csupán egy vendéglő históriája. Annak bizonyítéka, hogy Miskolc polgári világa nagyon is kézzelfogható volt – házakban, emberekben, közösségekben élt. És amíg ezekre emlékezünk, addig a város múltja nem lezárt fejezet, hanem élő örökség.

Forrás: Barna György – Dobrossy István Miskolc Belvárosa Házak, emberek, történetek 2010.

Fotók: Horváth Csongor