Élet a városban
Részvételiségi program

Jakab Zsolt: Ül a holló sajttal a szájában, avagy szubjektív gondolataim a RÉSZVÉTELISÉG kapcsán

A tavaly nyáron létrejött és fél éven át a részvételi koncepció előkészítésén dolgozó munkacsoport egyik tagja Jakab Zsolt. Sokan ismerhetik a miskolciak közül több évtizednyi civil kulturális és közéleti tevékenységéről; például csak a legutóbbi időszakot nézve: a Kilián lakótelepi termelői vásár egyik szervezőjeként. A részvételiség feltételrendszerének „kitalálásán” munkálkodók jeles aktivistájaként mutatjuk be az alábbiakban az ő gondolatait a témáról: hogyan látja, miként képzeli?

Nyughatatlan természetem következtében, sokkal hamarabb lettem RÉSZTVEVŐ, mintsem tudtam volna, hogy mi is ez igazán. Inkább érzem, tapasztalom, hogy ennek vagy annak nem úgy, avagy így kellett volna megtörténnie…

Persze ilyesfélét nagyon sokan éreznek mások, hangot és/vagy betűt is adnak véleményüknek a közösségi médiában, esetleg magánbeszélgetésekben. Ám nemigen jutnak túl az, úgymond, kanapéharcos puffogáson. Kiírják, kibeszélik, amivel nem értenek egyet, összevesznek a más véleményen lévőkkel, a témához nem feltétlen kapcsolódó nyelvtani tanácsokon, és személyeskedésbe torkolló, sehova sem vezető, végeérhetetlen szócsatákban.

Meglátásom szerint kicsit más az, amit a részvételiség nekem jelent. Nem tartom feleslegesnek a vitát, a gondolatok keretek között és egymás véleményét tiszteletben tartó kicserélését – ha az elvezet egy közösen kialakított cél elérése érdekében végzett cselekvéshez, amely cél megvalósulása minden szereplő, esetenként a cél megvalósítását elviselő érintettek számára is megelégedést, jobb közérzetet hoz. Vannak itt fontos kulcsszavak: cél, közösen, tisztelet, cselekvés, eredmény.

Joggal teszi fel magában, aki ezekről hall: „Úgyis mindegy! Mit számít, mit mondok! Kevés vagyok én ehhez egyedül!”, és így tovább. Ahogy „megszoktuk”.

Sose mindegy! – mondom én erre. Mindig számít! És nem vagy egyedül, ha egy vagy a többiek között!
És egyre többen gondoljuk, gondolják így!

Mindenkinek azt kell az „ügybe” beletenni, amije van hozzá! Valamije mindenkinek van! Ideje, szakmai felkészültsége, kedve, forrása, igénye, szándéka, és még sorolhatnám. Igen, valóban egyedül nehéz, mert mindezek ritkán vannak meg egyvalakiben. De ha beszélünk arról, hogy mit is kéne, kinek lenne ez jó, kinek nem, ki és hogyan tudná megcsinálni…, akkor talán egyszer… ÚGY lesz meg, hogy mindenki örül neki. És még, akik netán kevésbé, azok is el tudják viselni. Mert megértették, hogy a sokak többen vannak, mint ő, és az eredmény sem káros egyikünk számára sem.

Ha eddig nem értett senki egy szót sem, ne keseredjen el! Az alábbi példák bizonyára tisztítanak a képen: történt egyszer, nem is régen, hogy a kerekerdő fáit meg kellett ritkítani (elöregedtek, túlnőttek). A nyúl, a sündisznó, a róka, a cinke, a mókus hiányolta a fákat. Bár ez csak akkor derült ki, mikor a pandémia kellős közepén on-line beszélgetésbe kezdtek egymással egy esetleges zárt lélek-etető (vagyis: közösségi tér) szükségességéről, sőt, az erdőkerülők, a vadőr, az erdész is úgy gondolta: kellenek az új fák! Megbeszélték egy közös kerekerdő-sétán, hogy a nyuszi és a sün bokrokat szeretne, a róka olyan fát, amin a holló ül sajttal a szájában, a cinke valami berkenyéről csiripelt, a mókus diót és mogyorót szeretett volna.

A róka egy plakátragasztós, nem napsütötte délutánon arra lett figyelmes: sűrűbbek a fák a kerekerdőben. Kérdezgette a többi erdőlakót, ki?, mikor?, mit?, de nem igazán kapott érdemi választ.
Megkereste az erdészt, e-mailben. Hamarost jött a válasz: ÉGER az új fafajta. Mert épp ezek voltak készleten. Biztos szépek lesznek! Az erdő újra sűrű lesz! Hurrá! Igaz, se holló, se sajt, se dió, se mogyoró! Majd legközelebb! (A sünnek, a nyúlnak, a cinkének, és a mókusnak még nem mondtam el.)

Persze, hogy kitalált szereplők a fentiek. De azért érezzük, hogy bár a miénk és sárga is, de kicsit savanyú… Ne legyünk telhetetlenek, volt közös gondolat, volt igény, vélemény és lett fa is!

Ám, ha már megígértem, itt a másik és ez sem mese:

jelzés érkezett, lakossági (tőlem), az önkormányzat képviselőjéhez, miszerint a házunk mögötti zöldterület két padja már alig-alig tölti csak be eredeti funkcióját. Megalkotása óta lehet, hogy a helyük is átgondolható lenne. Lehet-e mit tenni? Megkérdezhetnénk a használókat (környékben lakók), hogy ott maradjanak, vagy kerüljenek át máshova, netán csak közelebb, vagy egymás mellé derékszögben, pirosra fessük, mint volt, vagy legyen mondjuk sárga…?

Néhány héttel később Bodza kutya sétáltatása közben lettem figyelmes a változásra. Az eredeti helyén, egymástól 2-2,5 méterre, egymással szemben, párhuzamosan feszített a megújított, piros-barna ülőlapos-háttámlás, tartó konzoljaiban mit sem szépült két pad! Funkcióját újra betöltheti, úgy ahogy eddig. A gyorsaság méltánylandó! Tudjuk, a büdzsé szűkös. De van fejlődés! „Grenadírmars” (Idézet Bacsó Péter A tanú című filmjéből.)

Szóval, van mit tanuljunk!

 

 

 

 

Képek: